Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Bemutatkozás | Szervezet | Alapszabály | Kódexek | Történet | Akadémia | Orvosi ellátás | Üdülés
 
Küldöttgyűlés | Elnökség | Szakosztályok | Régiók | Bizottságok | Alapítványok
 
Érdekvédelmi Kódex | Etikai Kódex
Levéltár | 1896-1996 | Küldöttgyűlés 2004 | Küldöttgyűlés 2007 | MaSa.Retro
Bálint György Újságíró Akadémia
 
 
 
Rekviem egy üdülőért
Búcsú a Hotel Interpress-től
Tatár Imre írása
2006. augusztus 15. kedd, 10:12
A szerző - Tatár Imre - korabeli fotói
Óh, azok a szép széplaki napok! Kiáltásom szívből jön, a balatoni újságíró üdülő (örökre letűnt) fénykorára emlékezem. Mondják, a nosztalgia nem más, mint visszavágyódás olyasmi után, ami nem is volt. De Széplak mégis csak létezett, mosolygósan, kellemesen. Még ellenőriztem is ezt az érzést: családtagoknál, barátaimnál, kollégáknál. Hasonlóan idézik fel azokat az éveket. Jó két évtizedre taksálom ezt a fénykort, a hatvanasoktól a nyolcvanasok végéig (beleszámítva a folyamatosságon belüli változásokat és az idő vasfogának mindig működő koptató hatását).

Röviden szólva: jól éreztük magunkat. Miért? Elöljáróban egy emlékvillanás. A hetvenes évek valamelyik nyarán együtt múlattuk itt az időt Kornis György festőművésszel (akkoriban a Film, Színház, Muzsika munkatársa.) A Mester, kihasználva az épület tetején lévő panorámás napozót, itt állította fel állványát és akvarelleket festett a balatoni tájról. Mikor a képek elkészültek, szobájukban vernissage-t rendezett: festmények, zene, kávé, pogácsa. Más szóval: ötlet, barátok, jókedv.

No, de ne szaladjak előre. Valamikor a hatvanas évek eleje-közepe táján egy MÚOSZ-varázsló pálcájával rámutatott Balatonszéplak-felsőnek egy, a tótól elcsent kopárszürke telkére: itt újságíró üdülő épüljön. S lett. Két hotel, étterem, majd eszpresszó és az Orion. A két utóbbiról később lesz szó. Kezdetben a sivár, élesen napsütött terepen itt-ott lehetett csak némi árnyékot találni (tessék megnézni a korabeli, a portán árult házi képeslapokat). Ám az iszaptelevényben gyorsan nőttek a fák, a bokrok, s a park az üdülő éke lett. Ponyvás, napellenzős ülőalkalmatosságok a MÚOSZ vezetőségének üzleti törekvéseire valló reklámfeliratokkal. És a szokásos, forsriftos strandvilág: saját és a szobákhoz tartozó nyugágyak, frottír holmi, felfújható gumiágyak, gyerekjátékok. Vajon a sors véletlen generációs játéka-e, hogy ily sok fiatal szülő, kis és nagy gyerek jutott erre a korszakra?

Kialakultak a park népének vissza-visszatérő típusai. Az egy szál törülközőn, alkonyatig, megközelíthetetlenül zsíros testű öröknapozó; az állandó családi-baráti csoportok, a szerte heverészőket sorra látogató szenvedélyes beszélgető, a kővel kirakott ösvényen fel-alá sétálgató, s nyilván valami fontos témát taglaló kettősök (általában férfiak). Színesítették a palettát és hírforrásainkat a külföldi tudósítók, a lapok, az MTI, a Rádió kint dolgozó emberei. Washingtonból és Varsóból, Bonnból és Szófiából, Tokióból. Szabadságuk egy részét Széplakon töltötték. A park „külsősei” az utca túlsó oldalán lévő újságíró-művész ház lakói. Az önálló testvérépületet az üdülővel párhuzamosan húzták fel, a lakrészeket meg lehetett vásárolni. Szepesiék és Illés Sándorék, a balerina Ugray Klotild és Psota Irén, Bebrits Anna és Kulcsár István. Igaz, időközben többen eladták kis, az üdülőéhez hasonló „összkomfortot”, így civilek kerültek a pályára, vagyis a parkba.

Végül is az évek során szinte minden arc ismerőssé vált, akár tudtam a nevét, akár nem. Ismerősök és ismeretlen ismerősök.

Említettem a változásokat a folyamatosságban. Ide tartozott egy ideig az a kellemes körülmény, hogy a parki tusolókból is folyt melegvíz, s ennek egyik előnye, hogy kánikula idején nem kellett a meglehetősen szűk szobánkat gőzzel telíteni, lent az udvaron lemoshattuk a napi izzadságot.
Amíg a spórolás, még a „fénykor” idején, le nem állíttatta ezt a luxust. Nem emlékszem, hogy a szokásos menünél gazdagabb búcsúvacsorák mikor jutottak ugyanerre a sorsra; disznótoros, bor, szórakoztató műsor (a Rajkó-zenekar is fellépett egyszer vagy többször ez alkalommal). Utána szalonnasütés, amúgy cserkészesen. Valaki ezt kérdezte tőlem akkoriban: „Egész esztendőben újságírók között vagy, még nyáron is az ő arcukat (nem ezt a kifejezést használta) akarod nézni?” Válasz: nem untuk egymást! (Ha akadtak is kivételek.) Nyilván a külső körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy az „egymás között élés” másképpen fessen, mint manapság. A nagy ellentétek hiánya, a külső-felső egységesítés, a generációs adottságok mind szerepet játszhattak ebben. Azt hiszem, megérne egy sajtótörténeti tanulmányt (ha manapság divat lenne ilyesmit írni) ez a téma: „A társadalmi-politikai körülmények és az újságírók egymás közötti viszonyának változásai.”

Apropó, eszpresszó! A terasz a találkozások, viták, sztorizások színtere. Bármikor találhattál itt ismerőst, beszélgető partnert (talán a három étkezési óra kivételével). Sok kollégáról tudni való volt, mikor kávézik itt. A társaságról szólva ne hagyjuk ki az Oriont, e betonlábakon álló kerek épületet. Nevét az akkoriban futó tévé sci-fi kerek formájú űrhajójáról kapta. Benne kiállító terem és bár. Élő zongorával, s ha jól emlékszem, zenekarral. Ifjabb korunkban meg-meglátogattuk, később inkább aludni tértünk, de a zene így sem zavart, az Orion falai szigetelték a hangot. Kivételesen kedélyes estéken a park társadalmi életének részesei, a Vidám Színpad itt nyaraló művészei, Fényes Szabolccsal az élen feljöttek a bárba. F.Sz. a zongorához ült, felesége, Csikós Rózsi énekelt. Csak úgy, magunknak. „Ingyen.”

2006 tavaszán készült galériánk megtekintéséhez kattintson a képre!
Nyolcvankilenc után megindult az üdülő hanyatlása. Tapasztalataim szerint gyors hanyatlása. Egy-két szezonban családommal még megpróbálkoztunk a széplaki nyaralással, visszahúztak az emlékek. De a valóság kiábrándított: az üdülő szürke, sivár, üres, kedélytelen lett. Aligáról és Akarattyáról át-átrándulva, jószerivel csak az eszpresszós hölgy fogadott, igaz, kedves ismerősként. Nem csak az üdülő anyagi romlása szomorított el, elsősorban az arcok eltűnése. Tudom, a halódás több mint egy évtizedig tartott, közben lehettek derűsebb felvillanások, amíg ez az újságírófészek végleg be nem zárta kapuit. Tudom, erősen megváltozott a külvilág (lásd a sajtótörténeti témát!) Elapadtak a pénzforrások, a dotációk. A hajdani Széplak az akkori sajtóvilág tükre volt – szerény, de garantált kényelmével, biztonságérzettel. Széplak utóbbi másfél évtizede viszont már nem az új sajtóvilágot tükrözte, hanem a réginek a sorsát.

Miközben így méláztam szűk családi körben, jogász unokám megszólalt: „Tehát ti is haszonélvezői voltatok az ország eladósodásának!” Annak a dotációs világnak, melynek adományaiból nyilván Széplak is részesült. Lehet, igaza van. De kérem unokáimat, nézzék el nekünk, hogy mégiscsak jó szívvel emlékezünk azokra a nyarakra.
Tatár Imre
véleményekhozzászólok
(labellai) | 2006.08.17. 13:12
(kivojud) | 2006.08.16. 21:43
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | levél a szerkesztőnek