Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Bemutatkozás | Szervezet | Alapszabály | Kódexek | Történet | Akadémia | Orvosi ellátás | Üdülés
 
Küldöttgyűlés | Elnökség | Szakosztályok | Régiók | Bizottságok | Alapítványok
 
Érdekvédelmi Kódex | Etikai Kódex
Levéltár | 1896-1996 | Küldöttgyűlés 2004 | Küldöttgyűlés 2007 | MaSa.Retro
Bálint György Újságíró Akadémia
 
 
 
Kleer László: cinizmus a szabad magyar sajtót ünnepelni
2011. március 11. péntek, 14:26
A rendszerváltás előtt, gondolom, némi cinizmus lett volna szabad magyar sajtót ünnepelni, és egyre inkább úgy érzem, hogy most is az – fogalmazott Kleer László, a MÚOSZ Helyi Lapok Szakosztályának elnöke a MÚOSZ sajtónapi ünnepségén a Sajtóházban. Az alábbiakban az ünnepi beszédet közöljük.
Galériánk megtekintéséhez kattintson a képre!
Kleer László, a MÚOSZ Helyi Lapok Szakosztályának elnöke

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Kollégák! 1990-től, a rendszerváltás óta március 15-én a Magyar Sajtó Napját is ünnepeljük, mivel 1848-ban ezen a napon nyomtatták az első szabad magyar sajtótermékeket: a 12 pontot és a Nemzeti Dalt.

A rendszerváltás előtt, gondolom, némi cinizmus lett volna szabad magyar sajtót ünnepelni, és egyre inkább úgy érzem, hogy most is az.

Nem akarok a médiatörvénybe bonyolódni, ráadásul már annyit rágódtunk ezen, és annyira nem tudjuk, hogy még miket fognak változtatni rajta, ahelyett, hogy az egészet a kukába dobnák és gyártanának…, bocsánat! Gyártanánk egy újat, amely nem korlátozná, hanem szabályozná a médiát. Kötve hiszem, hogy ennek száztizenegy oldalasnak kellene lennie, hiszen a polgári törvénykönyv elég világosan szabályozza a nyilvánosságot, hogy mit nem lehet tenni nagy nyilvánosság előtt.

Régen rossz, ha az újságírót valamilyen felügyeleti joggal rendelkező hatóság alá rendelik. Idáig egyedül a bíróság – az is csak jogerős ítélettel – szólhatott bele, hogy mi jelenjen meg vagy mi ne jelenjen meg a sajtóban egy-egy konkrét ügy kapcsán. Most meg kilenc évre bebetonozott pártkáderek döntik ezt el? Akik egyedül pártjuknak tartoznak elszámolással. Ez a demokrácia megcsúfolása. És akkor is ezt mondanám, ha bármelyik más párt hozta volna vissza ezt a régen már tulajdonképpen működött szisztémát, csak akkor Lakatos elvtárs volt a pártmegbízott, nem Szalai Annamária. És mennyire elegáns ötlet, hogy a médiatanács tagjait egyetlen párt delegálja? Nagyszerű újítás, csak nagyon emlékeztet letűnt időkre.

A magyar sajtónak nem sok olyan időszakhoz volt szerencséje, amikor valóban szabadon működhetett. Többek között ilyen volt az 1848-as forradalom utáni időszak, a második világháborút követő koalíciós idő, az 1956-os forradalmi események ideje és egy rövid ideig a rendszerváltás utáni hónapok. Milyen szép is volt, amikor még nem jöttünk rá, hogy jobboldali és baloldali újságírók vagyunk.

Szakosztályunk, a Helyi Lapok Szakosztálya is ebben az időszakban alakult. Dr. Müllner Jenő kezdeményezésére összejöttünk páran, budapesti kerületi lapok szerkesztői, és azon keseregtünk, hogy a politika egyre több helyen akar beleszólni a lapok szerkesztésébe. Hogy elcserélnénk azt a beleszólást a maival!

Azzal a maival, amikor központosítják a hírforrásokat. Fiatal titánok egy része lelkendezik, hogy milyen nagyszerű új ötlet – hát persze, oly annyira új, hogy ezt régen a Szovjetunióban TASZ-nak hívták. Rend is volt a média minden szintjén, amíg a TASZ hivatalosan nem adott ki egy hírt, addig az egész szocialista sajtó néma csendben maradt. Back in the USSR, énekelte a Beatles együttes abban az időben, és napjainkban szintén aktuális, ha egy kicsit más értelemben is.

A kilencvenes évek elején azon keseregtünk, hogy a helyi politika bele akar avatkozni a helyi lapok életébe. Ma ilyesmi nem történik… Egyszerűen birtokba veszik, és kész. A budapesti lapok jelentős része már hosszú ideje pátbefolyás alatt működött, most csak annyi a különbség, hogy túlnyomó többségük egy párt kezében van.

Megjegyzem, ez egy hosszú folyamat eredménye. Több mint tíz éve próbálkozunk azzal, hogy a különböző szintű politikusokat pártra való tekintet nélkül meggyőzzük, hogy hosszú távon nem hozhat sikert az erős, egyoldalú médiabefolyás. Udvariasan fogalmazva, kicsit sem érdekli őket.

Pár évvel ezelőtt, az akkor regnáló belügyminiszter egy országos konferencián nyíltan kimondta, hogy a nagypolitika számára indifferens a helyi lapok függetlensége. Egy másik konferencián rávilágítottunk, hogy Magyarországon a helyi lapokat összességében több millió ember olvassa, de mivel ezeknek a lapoknak a nagy része nem független a helyi hatalomtól, ezért több millió ember manipulált információkat kap saját közössége, környezete fontos eseményeiről, és ezzel alapvető jogok sérülnek. Ezen a konferencián azzal zártam hozzászólásomat, hogy a márciusi ifjak a mai Magyarországon ismét megfogalmaznák első pontjukat, tudniillik, hogy „követeljük a szabad sajtót, a cenzúra eltörlését”. És akkor odaszólt hozzám az akkori igazságügyi államtitkár és kissé gúnyosan azt mondta: „na ja, barátocskám, csakhogy a márciusi ifjak nem a helyi lapokra gondoltak”.

A XXI. századi Magyarországon így viszonyul a politikai hatalom a sajtószabadsághoz. Ennek az eszmeiségnek méltó folytatása a médiatörvény, a médiahatóság és az egész cirkusz, ami ekörül forog és ez pártokon átívelő folyamat. Hát csoda, ha ebben a környezetben odáig jut el, egy helyi önkormányzat, hogy határozatban tiltja meg az önkormányzati lapban a véleménynyilvánítást és a vezércikk közlését? Az ügy érdekessége, hogy szegény megyei kormányhivatal törvényességi ellenőrzési és felügyeleti főosztálya nem értesült időben arról, hogy a szóban forgó önkormányzat már rájött arra, hogy határozata alkotmányellenes, és ennek megfelelően gyorsan módosította törvényellenes határozatát. Így az, elvileg független kormányhivatal úgy döntött, hogy az éppen véletlenül kormánypárti többséggel rendelkező önkormányzatnak bizony joga van a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozására, mint lapgazdának.

Ez már azonban több mint vicces, ez, kérem félelmetes!

Amikor a jog, a törvényesség és jogbiztonság a hatalom pillanatnyi érdekeinek áldozatává válik, akkor én bevallom, hogy elkezdek félni. Több mint nyugtalanító, amikor visszamenőleges hatályú törvényeket hoznak, nagyon rossz emlékeket hív elő, amikor a magánvállalkozások belső ügyeibe akar az állam beleszólni, amikor az Alkotmánybíróságot korlátozzák feladatkörének ellátásban, amikor ezek alapján kezd egyre nyilvánvalóbbá válni: elkezdődött a demokratikus jogállam leépítése.

Mindezek ellen nincs más ellenszer, mint a nyilvánosság. Mi baja lehet annak a hatalomnak a nyilvánosságból, amelyiknek becsületes szándékai vannak, megkérdőjelezhetetlen a szakértelme, nem dolgozik zsebre, és tiszteletben tartja a demokratikus jogokat? Az ilyen hatalomnak miért kellene bármilyen mértékben is korlátoznia a nyilvánosságot? Na persze, ha ezek nem stimmelnek, akkor érthetők az új médiatörvény törekvései.

De ne varrjuk ezt kizárólag a most hatalmat gyakorló párt nyakába. Emlékezhetünk még arra, amikor az országgyűlés törvényt hozott, hogy nem lehet dohányozni bizonyos közintézményekben, csak a kijelölt helyeken. Az egyik TV stáb felvette, hogy a képviselők egy részének esze ágában sincs betartani ezt, és a tiltott helyeken füstölnek az országházban. És akkor nem az történt, hogy a képviselők elhatárolódtak volna a jogkövető magatartásra fittyet hányó kollégáiktól, hanem közmegegyezés született arról, tiltsák ki az ilyesmiről felvételt készítő TV stábokat. Az ülésteremből is elkergették a tévéseket, erőteljesen korlátozták a fotóriportereket. Csupán azért, mert olyan felvételeket készítettek, amelyekből kiderült, miként viselkednek a képviselők. Tehát teljes volt az egyetértés a pártok között, hogy a tükröt kell összetörni.

A parlamenti képviselők – pártállástól függetlenül – simán belemennek abba a simlibe, hogy amikor felszólal egy-egy társuk, akkor a teremben lévők körbeülik, hogy úgy tűnjön az ő frakciójuk buzgón dolgozik, ne lássa a kedves néző a foghíjas üléstermet, ahol alig lézeng néhány honatya. A zártláncú közvetítés szerkesztői persze partnerek ehhez a szégyenteljes trükkhöz.

A kérdés csupán az, hogy ha a politikai elitünk – pártállástól függetlenül – így viselkedik, akkor tulajdonképpen mi az, ami meglepő abban, hogy a hazai sajtószabadság méltatlan helyzetbe került?

Mi, újságírók is megosztottak vagyunk: jobboldaliak és baloldaliak. Már, aki! Ha 1990-ben mondja ezt nekem valaki, bizony isten furcsán néztem volna rá. Mert akkor még azt gondoltam, hogy a sajtó kritikai műfaj, és az már egy helyből gyanús, ha valaki ezt ideológiai, pláne párthovatartozás szempontjából akarja gyakorolni.

Pontosan tudjuk, hogy a pártelkötelezettség jelentős részben érzelmi kérdés, és a pártos embert kötelezi a pártfegyelem. Hogyan lehet ilyen alapokon a hatalom felett gyakorolni a civil kontrollt? Mert ne tévesszük szem elől, hogy ez a sajtó egyik legfontosabb feladata. Hogy a hatalom ne merjen bármit megtenni, mert az kiderül, és a nyilvánosság előtt kell érte felelni.

A hatalom – nem csak most, már régen is – kijátszott bennünket egymás ellen. Pártok lövészárkaiból kiabálunk át az ellenséghez. Tragédia!

Helyre kellene ezt valahogyan állítanunk. Meg kellene értenünk, hogy a hatalom, amely ma még jutalomfalatokat osztogat lakájmédiájának, holnap ugyanazzal a kézzel büntetheti azokat, akik nem jártak eléggé élen az elvtelen szolgálatban.

Találkoztam olyan esettel – mindegy, hogy melyik pártról van szó, mert bármelyik lehetne – hogy a helyi lapot visszahozatták a nyomdából, mert a vezércikk nem eléggé lelkendezett a párt választási győzelmének. Diadalittas volt, de nem eléggé! A szerkesztő készséggel átírta a cikket, hiszen még kopogtató cédulákat is gyűjtött a pártnak és plakátokat is ragasztott, miért pont ettől kavarodott volna fel a gyomra?

Valahogy rá kellene ébresztenünk pályatársainkat, hogy világnézettől függetlenül vannak olyan alapfeladataink, amelyek szakmánk alapjait képezik. És, hogy ezeket gyakorolni tudjuk, ahhoz nem nézhetjük tétlenül jogaink csökkentését. Már csak azért sem, mert mondjuk most előnyben van az egyik oldalhoz hű újságírók csoportja, de demokráciákban az ilyesmi időleges, a következő ciklusban ez könnyen a visszájára fordulhat.

Lehet az célunk, hogy miként a pártok váltják egymást a hatalomban, úgy váltsák a különböző elfogult tájékoztatók egymást a médiában? Az objektivitásra törekvést, a tisztességes tájékoztatás igényét pedig örökre temessük el?

Azt gondolom, hogy nekünk, a MÚOSZ-nak, mint legtöbb újságírót tömörítő szervezetnek élen kellene járnunk ennek az ellentmondásnak a feloldásában, keresnünk kellene a kapcsolatokat és megegyezést ezen a területen. Én nem tartom ezt reménytelennek!

És ha már ilyen optimizmusba fordultam, akkor érdemes pár szót ejteni szervezetünk közelgő tisztújító közgyűléséről. Ilyenkor mindig fellángolnak a viták, hogy milyen irányba változzon vagy nyisson a MÚOSZ. A vita általában két fő irányzat képviselői között zajlik, hogy az érdekvédelem vagy a szakmaiság kapjon-e nagyobb hangsúlyt. Nem lenne korrekt, ha mostani ünnepi szónoki szerepemmel visszaélve ebben a kérdésben állást foglalnék, már csak azért sem, mert magam azt gondolom, hogy megfelelő hangsúlyokkal mindkét irányzat megfér egymás mellett, sőt talán érdemes lenne továbbfejleszteni ezeket az elképzeléseket egy „ernyőszervezet” irányába.

Azt szerintem sokan látjuk, hogy valamilyen irányban erőteljesen mozdulnunk kellene, és nem amiatt, mert az eddigi vezetés nem jól tette volna a dolgát, hanem azért, mert a társadalmi, gazdasági környezet ezt diktálja. Feltehetően megérett a helyzet szervezetünk korszerűsítésére, hogy vagyonunkat szövetségünk hasznára aktívabban működtessük, hogy kísérletet tegyünk a szakmai szervezetek szélesebb körű összefogására, hogy tagjaink számára az eddigieknél több szolgáltatással álljunk rendelkezésre, hogy bevonjuk a média legújabb területein tevékenykedőket is.

Ezek a belső ügyeink, de közben azzal is kell törődnünk, hogy a sajtószabadság kiteljesedhessen a mai Magyarországon, ha 1848-ban a márciusi ifjaknak ezt sikerült elérniük a vér nélkül győzedelmeskedő forradalmukkal, akkor nekünk kötelező eszmei örökségünk, hogy a nyilvánosságot és a szabad véleménynyilvánítást biztosítsuk azokon az eszközökön keresztül, amelyeket jó sorsunk a kezünkbe adott!

Köszönöm a figyelmet.
Kleer László
véleményekhozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | levél a szerkesztőnek