Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Bemutatkozás | Szervezet | Alapszabály | Kódexek | Történet | Akadémia | Orvosi ellátás | Üdülés
 
Küldöttgyűlés | Elnökség | Szakosztályok | Régiók | Bizottságok | Alapítványok
 
Érdekvédelmi Kódex | Etikai Kódex
Levéltár | 1896-1996 | Küldöttgyűlés 2004 | Küldöttgyűlés 2007 | MaSa.Retro
Bálint György Újságíró Akadémia
 
 
 
A Budapesti Újságírók Egyesülete a boldog békeidőkben
1901-ben a Budapesti Újságírók Egyesülete fennállásának első öt évét a következőképpen értékelte a főtitkári beszámoló: Az egyesületnek 282 tagja van. Az öt év "zajtalan, de eredményes munkálkodás" ideje volt. A Segítőalap fejlődött, és a "legáldásosabb tevékenységet fejtette ki". Az egyesület belső életét a "kartársi együttérzés fejlődése, az egymáshoz való bizalom növekedése és meleg szeretet" jellemezte. A kartársi bizalom megnyilvánulásaként értékelték, hogy az egyesülethez nem tartozó kollégák is hozzájuk fordulnak egymás közti vitás kérdéseikkel vagy problémáikkal, és tudják, rájuk mindig számíthatnak. A Budapesti Újságírók Egyesülete barátságos viszonyt alakított ki a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségével is, és annak konferenciáján megfigyelőként részt vesz. A szakmán kívüli világgal kapcsolatosan kettős céljuk volt: egyrészt az újságírók tekintélyének és a budapesti sajtó reputációjának növelése, másrészt az, hogy a "nemzeti társadalomnak a kartársi testület iránt kívánatos rokonszenvét" felkeltsék, s "ennek föl-fölmerülő akadályait" lebontsák.

Eredményként könyvelték el, hogy olyan rangos bizottságokba hívták meg képviselőiket, mint az Országos Múzeum- és Könyvtárbizottság, és hogy különböző humanitárius társadalmi intézmények fordulnak hozzájuk, hogy kikérjék a magyar sajtó erkölcsi támogatását. A társadalom nagylelkű adományokkal ismerte el a BÚE nemes céljait, és más szakmai egyesületek is igyekeztek szolidaritásukat kifejezésre juttatni: a budapesti orvosok jelentkeztek, hogy ingyen gyógykezelik az egyesület tagjait; a budapesti gyógyszerészek testülete az egyesület tagjainak 25%-os kedvezményt ad a gyógyszerárakból; úgyszintén számos hazai fürdőegyesület ajánlott fel jelentékeny kedvezményt; a Kereskedelmi Minisztérium pedig kedvezményes árú tüzelőanyagot biztosított a tagoknak.

Az egyesület rendezvényei társadalmi eseményszámba mentek, különösen az 1848. március 15-ének, a sajtószabadság kivívásának évfordulóján minden évben megrendezett "szabadságlakoma". Ezen a kor legrangosabb írói és újságírói mondtak ünnepi beszédet, és a kormány, a parlament, számos tudományos társaság és a közélet sok kitűnősége is megjelent. 1900-ban az ünnepi szónok Jókai Mór volt, 1901-ben pedig az egyesület új elnöke, Vészi József. (Mikszáth Kálmán 1900-ban lemondott.)

Az egyesület választmánya szinte közvetlenül megalakulása után olyan kérdésekről kellett, hogy tárgyaljon, melyek végigkísérték a hivatásos újságírók egyesületének következő száz évét: a kamarává, illetve szakszervezetté válás lehetőségeiről, szükségességéről, a különböző megoldások előnyeiről, illetve hátrányairól.

A kamarává alakulás kérdése nem a BÚE-n belül vetődött fel, hanem egy olyan társszervezet részéről, "melynek tagjai túlnyomóan nem is újságírók" (feltehetőleg az "Otthon"-ról vagy a lapkiadók szövetségéről volt szó), az egyesület ugyanis már megalakulásakor foglalkozott e lehetőséggel, de elvetette. A választmány ez esetben is úgy döntött, hogy az egyesület megfelelően képviseli az újságírók érdekeit, és a sajtó a maga részéről nem kezdeményezi az újságírók magánjogi viszonyainak törvény útján való rendezését.

Az állás nélkül maradt kollégák megsegítésére bizottságot hoztak létre, mely fölvéve a kapcsolatot a budapesti szerkesztőségekkel és a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségével, megpróbálta munkához juttatni a kollégákat. A parlamenti újságírók munkájának megkönnyítése érdekében lépéseket tettek annak biztosítására, hogy az épülő Országházban az újságírók majdan kedvező elhelyezést kapjanak.

1900-ban a Budapesti Újságírók Egyesülete részt vett a Párizsban tartott nemzetközi sajtókongresszuson, sőt az egyesület elnöke, Vészi József az egyik ülés elnöke volt.

Az 1897-ben létrehozott Segítőalap törzsvagyona négy év után már 192 000 korona volt. Sokat lendített a Segítőalap helyzetén, hogy az akkori pénzügyminiszter, Lukács László már az első évben nagyszabású tárgysorsjátékra adott lehetőséget. Az 1898-ban kibocsátott sorsjegyek tiszta bevétele 150 000 korona volt. Jókai Mór mint alapító 1000 koronával járult hozzá az alaptőkéhez. A következő években közvetlenül, konkrét célokra 5439 koronát ajánlottak fel külső személyek és szervezetek. Az egyes szerkesztőségekben, kiadóknál perselyeket helyeztek el, a jólelkű adományozók így összesen 813 koronával támogatták a rászorulókat. Az alaptőke kamatain kívül a legbiztosabb jövedelmet a tagok befizetései jelentették - évente 2000 korona körüli összeggel.

A Budapesti Újságírók Egyesületében a szakmával kapcsolatosan kialakult nézetek, értékek reprezentatív megnyilvánulásai voltak a sajtószabadságot ünneplő szabadságlakomák fő szónoklatai. 1900-ban Jókai Mór arról beszélt, hogy a cenzúra megszűnése a gondolkodás terhét rója az újságírókra, és nagyobb igényességet kell, hogy ébresszen bennük. A magyar újságírót úgy jellemezte, hogy annak polihisztornak kell lennie, s egyben kortesvezérnek - nem árt, ha a politikához is ért, de ez utóbbi nem feltétlenül szükséges. Egy évvel később Vészi József az újság demokratizmusát abban határozta meg, hogy az újságíró nem a saját véleményét terjeszti, hanem a "maga ízlését hozzáalkalmazza a nélkülözők ízléséhez". A magyar sajtó különös hivatását abban látta, hogy "biztassa ezt a nemzetet, hogy soha megállnia, soha hanyatlania, soha visszafelé mennie nem szabad". Rákosi Jenő 1902-ben az igazságról és az igazság kimondásának akadályairól beszélt. Egy legfőbb igazságot ismert el a sajtóban: a kölcsönös igazságot, azaz azt, hogy több igazság van, s ezek csak kölcsönhatásukban adják ki a teljes igazságot. A cenzúra mellett az igazság kimondását másik két ok is nehezíti: a közvélemény gyakran nem fogadja el az igazságot, más esetekben az újságíró felelőssége vet gátat a kockázatos igazságok kimondásának.

A BÚE fejődésének további szakasza már korántsem volt olyan idillikus, mint amilyen az első öt évet értékelő beszámolóból kitűnt. A XX. század első két évtizedét sajtóellenes hangulat uralta, ami csak időnként enyhült, s ez az újságírók helyzetére és az egyesület működésére is rányomta a bélyegét. Az 1905-ben a Szabadelvű Párt bukása után bekövetkezett politikai zavarokat megszenvedte a sajtó és közvetve az egyesület is. Egymást érték a lapelkobzások, a közigazgatási intézkedések a sajtó ellen. A sajtó helyzete csak 1906 tavaszán, a koalíciós kormány megalakulása után javult valamelyest, de a sajtóellenes áramlatok bizonyos politikai körökben ismét felülkerekedtek. A politikai viszályok, a bizonytalanság, a korrupció széles körű elterjedtsége a politikai és gazdasági életben, ezzel egy időben a sajtó üzletiesedésével együtt járó, végletekig kiéleződött konkurenciaharc jellegzetes torzulásokat okozott az újságírásban.

Az egyesület vezetése hangsúlyozta, hogy elhatárolódnak e negatív jelenségektől, és harcolnak ellenük, nem érzik felelősnek magukat értük a tisztességes újságírók; e jelenségek tehát nem adhatnak ürügyet a sajtószabadság korlátozására. "Nincsen olyan szabadság, mellyel visszaélésék ne történnének. Nincsen oly jog, melynek parazitái ne lennének" - mondták 1910-ben. Úgy ítélték meg, hogy a sajtó megrendszabályozási törekvéseinél "a jelszó mindig az erkölcs, a társadalmi rend, az állami érdek, a szép jelszavak mögött azonban rendszerint könnyen felismerhetően húzódik meg valamilyen pártérdek vagy osztályérdek".

Ez idő tájban terjedtek el a sajtó erejéről, hatalmáról szóló eltúlzott vélemények. Érthető okokból - saját társadalmi jelentőségük hangsúlyozására - maguk az újságírók is erősen gerjesztették ezt a mítoszt, majd aztán elkeseredetten tiltakoztak, ha az állam vagy a parlament korlátozni akarta őket. Ekkor kaptak lábra az újságírók megvásárolhatóságáról, a sajtó végletes korruptságáról szóló híresztelések - esetenként hírek - is, elhallgatva azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a politikai és gazdasági élet főszereplői azok, akik korrumpálnak.

A politikusokkal kapcsolatosan keserűen írta Szatmári Mór, a BÚE főtitkára 1906-ban, hogy a közéleti, politikai küzdelmekből az újságíró kétszeresen is kiveszi a részét, hisz e harcok elképzelhetetlenek a sajtó aktív részvétele nélkül, a harcok elültével azonban a politikusok megbocsátanák egymásnak, de a sajtónak nem. "Az újságírót, aki értük és velük harcolt, nem veszik bele a békekötés stipulációiba." (BÚE Almanach, 1906) Az újságíróknak pedig pártállástól függetlenül önvédelmi harcot kell folytatniuk.

Az egyesületnek azonban többfrontos harcot kellett vívnia. A szakma presztízsének védelmében egyrészt tiltakozott, hogy az egész újságíró-társadalmat a revolverújságok szerzőivel, az álhírlapírókkal és zughírlapírókkal azonosítsák, másrészt saját maga igyekezett harcolni ellenük, és a társadalom figyelmét is felhívta erre. Állást foglaltak a reklámvisszaélésekkel szemben, mert az is a szakma presztízsét csökkentette.

A nehéz és bizonytalan politikai-gazdasági helyzetben az egyesület helyzete is megingott. Egyrészt elmaradtak a korábbi jelentős anyagi támogatások, másrészt az újságírók helyzete, munkafeltételei romlottak, és az egyesület csak kis javításokat tudott kieszközölni számukra. Mindez tovább csökkentette az egyesület tekintélyét a tagok között is.

A hatékonyabb érdekvédelem szándékával foglalkoztak a testvérszervezetettel való egyesülés kérdésével, s bár voltak közös akciók, nem sikerült az újságírókat egy táborba gyűjteni. Az egyesület finanszírozási gondjai miatt lemondtak a klubhelyiségről, kisebb, olcsóbb helyiségbe költöztek, ahol csupán az adminisztráció folytatására volt lehetőség. A társas tér beszűkülése tovább fokozta az egyesület válságát. 1906-ban az elnök, Vészi József is lemondott, megállapítva, hogy "olyan időket élünk, ami nem kedvez az egyesületi életnek". Ekkor, a tízéves jubileum idején 287 tagja volt az egyesületnek, azaz öt év alatt a taglétszám gyakorlatilag nem változott.

Az 1907-es évben a sajtó elleni hadjárat különös erősséggel lángolt fel: a parlament tomboló lelkesedéssel üdvözölte a lapok előzetes lefoglalásának szükségességét hangsúlyozó javaslatot. Az újságírók a vészhelyzetre soraik összerántásával reagáltak.

A Budapesti Újságírók Egyesülete, karöltve a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségével, Herczeg Ferenc elnök vezetésével 1907. február 24-én a megtámadott sajtószabadság védelmére tiltakozó közgyűlést tartott. A választmány azt a feladatot kapta, hogy behatóan foglalkozzék a sajtójog reformjának kérdésével, és határozza meg azokat az alapelveket, melyeknek a sajtóreform során újságírói szempontból érvényesülniük kell. 1907. április 28-án ismét rendkívüli közgyűlést hívtak össze, ahol az egyhangú határozat így szólt: "A sajtószabadságot meg fogják védeni a sajtójog minden esetleges megrövidítésével szemben." Az egyesület összeállította a sajtó jogi szabályozásának alapelveit, melyben lényegében azt mondták ki, hogy az adott helyzethez képest szigorítani nem lehet, az elért eredményeket, kedvezményeket pedig garantálni kell.

1910-ben a parlamentben ismét napirendre került a sajtó jogi szabályozásának kérdése. Az egyesület vezetősége ekkor ezt azzal utasította el, hogy erős sajtóellenes áramlatok idején a társadalom és különösen a politikusok nem ismerik fel a sajtószabadságban rejtőző nagy kulturális értékeket és szabadságbiztosítékokat. Politikai feszültségek, konfliktusok ideje amúgy sem alkalmas a sajtótörvény megvitatására, mert a szemben álló felek mindegyike a sajtót kívánja korlátozni, tehát a törvénykezés nem időszerű.

A sajtó jogi szabályozásával kapcsolatos viták során újra felvetődött a sajtókamara létesítésének ötlete, különösen, mert sokszor úgy tűnt, hogy az egyesület gyakorlatilag kamaraként működik. Az új főtitkár, Seres László is híve volt az újságíró-kamara létesítésének, de úgy érezte, nem érett meg rá a helyzet, gyakorlati nehézségek lennének a szervezésnél, és a többi szervezethez fűződő viszony változása konfliktuslehetőségeket rejt magában. A dinamizálódó szakmai érdekképviselet, szerepvállalás hatására megint sokan akartak belépni az egyesületbe, a tagdíjat felemelték, és újabb, nagyobb helyiséget béreltek, ahol klubélet is támogathatta a társas életet. "Megfelelő helyiség nélkül megbomlik az egyesületi szolidaritás, és meglazulnak az egyesületet a tagokkal összekötő kötelékek" - vonták le a következtetést az 1908-as közgyűlésen az előző időszak tapasztalait értékelve. A Budapesti Újságírók Egyesülete 1910-ben 400 taggal belépett a Nemzetközi Sajtószövetségbe, s így felemelt létszámmal vett részt a római sajtókongresszuson. Egy másik szakmai kérdés kapcsán is kiderült, hogy az egyesület fontosnak és szükségesnek tartja a nemzetközi szakmai kezdeményezésekhez való csatlakozást: 1911-ben felterjesztést juttattak el az igazságügy-miniszterhez és a vallás- és közoktatási miniszterhez, sürgetve, hogy az ország csatlakozzon az irodalmi és művészeti művek védelmére alakult berni egyezményhez.

1911-ben 15 éves jubileumát ünnepelte a Budapesti Újságírók Egyesülete. Főtitkárának, Purjesz Lajosnak a beszámolója már ismét erős, virágzó egyesületet mutat be. 450-re nőtt a tagok száma, akik csaknem mindannyian "hivatásos, rendes napszámosai az újságoknak". Az egyesületi vagyon 400 000 koronára duzzadt, miközben az évek folyamán 150 000 koronát adtak ki különböző célokra.

A BÚE céljait és a tagságot illetően szükségesnek tartották kiemelni a következőket: "Az egyesület célja és fő ambíciója az, hogy tagjaiért, szóval a rendes, hivatásos zsurnalisztikáért mindent megtegyen, érdekeiket minden oldalról megvédelmezze, és meggátolja a jogtalan érdekérvényesítést az újságírás leple alatt... Az újságíró, legyen az akár liberális, akár klerikális, harcoljon akár merkantil, akár agrárérdekekért, egyformán megbecsült kolléga, ha a napszámos újságírás verejtékkel szerzett kenyerét eszi."

1911-ben kettős jubileumot ünnepeltek az újságírók: az egyesület 15 éves fennállása mellett megemlékeztek Nyugdíjintézetük megalapításának 30 éves évfordulójáról is. A Nyugdíjintézet jelentőségét röviden így foglalták össze: "Harminc esztendő óta a magyar újságíró élete is polgári keretek közé van helyezve" - mert törődik a jövőjével, családjával, nemcsak "bohém"-életet folytat. Az intézet vezetése 28 éven át Falk Miksa elnök kezében volt, aki mellett Törs Kálmán és Visi Imre töltötték be az alelnöki szerepet. Falk Miksa után Heltai Ferenc - később budapesti főpolgármester - kapta a megtisztelő felkérést az elnöki szék elfoglalására.

A Nyugdíjintézet ugyan a BÚE-től függetlenül működött, de mivel a tagság jelentős része azonos volt, a közgyűléseket együtt tartották. Később ugyan a vezetőségekben személyi egybeesések is voltak, de ez az intézet jogi státusán nem változtatott.

Az Budapesti Újságírók Egyesületéhez tartozott a korábbi Segítőalap, amely az 1910. évi közgyűlés határozata alapján Budapesti Újságírók Betegpénztárává alakult át 292 fizető taggal. A betegeknek orvosi ellátást, kedvezményes árú (30%-kal csökkentett) gyógyszereket és pénzbeli segélyt nyújtott. A betegpénztári tagdíjat vagy az újságíró, vagy a kiadó fizette.

1910-ben az akkor még Segítőalap törzsvagyona 215 150 korona névértékű értékpapír volt a Pesti Hazai Első Takarékpénztár kezelésében. A törzsvagyon növekedését a "nagyközönség áldozatkészsége" tette lehetővé. A Segítőalap fennállásának 15 esztendeje alatt 130 000 koronával támogatta a megszorultakat. A 15 éves jubileumkor az alap vezetői közül Hoitsy Pál 15 éve alelnök, Szatmári Mór sokáig főtitkár, majd alelnök, Kálnoki Henrik 15 éve ellenőr, Fekete Ignác pedig az alap fennállása óta annak ügyvédje, a sikerek tehát elsősorban az ő nevükhöz voltak köthetők.

Az újságírók társadalmi megbecsülésének jeleként értékelhetők azok a magas kitüntetések, amelyeket újságírók kaptak. Például Schiller Zsigmondot, a Pester Lloyd szerkesztőjét a király Vaskorona-renddel, Bródy Lajost (aki Herczeg Ferenc után az egyesület elnöke is volt) és Radó Sámuelt udvari tanácsosi méltósággal, Szokolay Kornélt a Ferenc József-rend tiszti keresztjével tüntették ki. Az újságírószakma társadalmi jelentőségének elismeréseként a vallás- és közoktatásügyi minisztérium évi 1000 korona ösztöndíjat ajánlott fel újságíróknak, hogy külföldön tökéletesítsék ismereteiket. Tábori Kornél például ennek segítségével tanulmányozta a külföldön tartózkodó magyarok életét.

A múlt század végén és a század elején az újságírók és a politikusok csoportja között is volt átjárás. Sok újságíró munkásságának elismerését jelentette az, hogy egyes pártok - magasra értékelve az újságírók meggyőzőképességét és széles körű társadalmi-politikai ismereteit - képviselőjüknek kértek fel újságírókat. Ugyanakkor a pártvezetők sem restelltek rendszeresen írni az újságokba eszméik terjesztése, népszerűségük fokozása érdekében. Herczeg Ferenc, az egyesület elnöke az 1911. április 23-i közgyűlésen megnyugtató információt közölt: az igazságügy-miniszter fehér asztal mellett úgy tájékoztatta, hogy feleslegesnek tartja a sajtóreformot, azaz új sajtótörvény meghozatalát. Az újságírók egyesülete azért változtatta meg korábbi álláspontját, és került szembe a törvényi rendezés szándékával, mert meggyőződése volt, hogy a magyar parlament nem érti a modern hírlapírás szövevényes jelenségeit. A sajtó megreformálása nem az újságírók rendszabályozásával érhető el: "Meg kellene reformálni a kormányt, a társadalmat, a pártéletet, a gazdasági életet, szóval mindazokat az erőket, melyek a sajtó alakulására befolyással bírnak... A sajtó szabadsága nem azt jelenti, hogy az újságíró azt ír, amit akar: az újságírót szigorú fegyelem alatt tartja az elv, melynek szolgálatában lapja áll... A sajtószabadság nem az újságírónak, hanem ennek a princípumnak az előnyére válik. Ez az elv lehet ideális, lehet üzleti természetű is, de csak elvétve, mondhatni, kivételes esetekben szolgálja az újságíró egyéni érdekeit."

A sajtótörvénytől kezdetben sokat vártak az újságírók, mert jogviszonyuk teljesen rendezetlen volt - illetve ami rendezett volt, az felháborította és sértette őket, tehát annak megváltoztatását igényelték. Sérelmezték például azt, hogy az újságírók magánjogi ügyeikben az ipartörvény rendelkezése szerint a kereskedősegédekkel kerültek egy csoportba.

A sajtótörvény parlamenti vitája előtt - ami 1913. november 11-től 1914. január 14-ig tartott - egymást érték a tanácskozások a Budapesti Újságírók Egyesületében, és alaposan kidolgozott memorandumban fordultak a képviselőházhoz, kimutatván a javaslat aggodalmat keltő pontjait. A BÚE egyszersmind közös fellépést szervezett az összes rokon egyesület bevonásával. Az igazságügy-miniszter ugyan megígérte, hogy figyelembe veszi az észrevételeket, ennek ellenére 1914-ben eredeti alakjában szavazta meg a parlament a törvényt. Az egész újságíró-társadalom - élén az egyesülettel - a sajtószabadságra mért súlyos csapásként értékelte a sajtótörvényt, mely véleményük szerint visszalépés volt az 1848-as törvény eredményeitől. A sajtószabadság védelmének kérdése, a kormány sajtópolitikájának figyelemmel kísérése és az erre való testületi reagálás mellett az egyesület érdekvédelmi munkájának másik területe az újságírók munkafeltételeivel, alkalmazási viszonyaival volt kapcsolatos. 1912-ben egy újszerű ügyben kellett állást foglalniuk: a Pesti Napló munkatársai február elsején beszüntették a munkát. Ez volt az első újságírósztrájk Magyarországon. A sztrájk spontán volt, és alapvetően a rossz szerkesztőségi hangulatból, a kiadó és beosztottjai viszonyából fakadt. Az esemény fellelkesítette a budapesti újságírótábort, és felszínre hozta a kiadókkal szembeni összes sérelmüket. A Budapesti Újságírók Egyesülete - elsősorban annak választmánya - a kari szolidaritás jegyében a sztrájkoló újságírók pártjára állt, és vállalta érdekeik védelmét. Az egyesület vezetősége koordináló és közvetítő bírói szerepet játszott a sztrájkoló újságírók és a laptulajdonos közötti egyeztetésben. A sztrájk kapcsán kiderült, hogy az egyesület tagságán belül létezik egy radikálisabb mag, mely nyílt konfliktus vagy feszültség esetén az újságírók nagyobb csoportját, ha ideiglenesen is, maga mellé tudja állítani. Az egyesület vezetősége viszont a polgáribb jellegű problémamegoldási módokhoz vonzódott, inkább a tárgyalásos megegyezés, a konfliktusok és botrányok elkerülésének híve volt, különösen az újságírószakmán belül. Jól szemlélteti ezt az az eseménysor, amely a Pesti Napló sztrájkjakor játszódott le.

A sztrájk folyamán a választmány az újságírók nyomására úgy határozott, hogy a sztrájktörőt ki kell zárni, mivel megsértette a kari szolidaritás elvét. Amikor azonban a kizárásra került volna a sor, a választmány - a körülményekre és a vádlott "őszinte megbánására" való tekintettel - ezt mégsem tette meg. A tagság egy része erre egy rendkívüli közgyűlésen bizalmatlansági indítványt nyújtott be a választmány ellen. A főtitkár, a korábban már távozott Herczeg Ferenc elnököt helyettesítő Bródy Lajos és az alelnökök lemondtak, de az 1912. április 12-i a rendes közgyűlésen mindegyiküket újra megválasztották.

A sztrájk mint nyomásgyakorló eszköz a szakszervezetek kelléktárába tartozik, de miután több esetben hatásosnak tűnt - a Pesti Napló sztrájkját ugyanis még egy-kettő követte Budapesten és Nagyváradon -, a BÚE-n belül ismét felvetődött a szakszervezetté való átalakulás kérdése. Az átalakulást a szocialista újságírók szorgalmazták, például Gábor Andor, aki a sztrájkok hatására állítólag 1000 koronát ajánlott fel a szakszervezet megszervezésének előkészítésére. Újságírói szakszervezet létrehozására azonban ténylegesen csak jóval később, 1918-ban került sor.

Márkus Miksa személyében 1912. november 12-én új elnöke lett a Budapesti Újságírók Egyesületének. Ő kisebb megszakításokkal az 1930-as évek végéig töltötte be ezt a pozíciót, személyisége tehát rányomta bélyegét a következő évtizedek egyesületi életére. Márkus Miksa a Magyar Hírlap szerkesztője volt. Még 1908-ban írta róla Bede Jób a Budapesti Újságírók Almanachjában a Néhány strófa a szerkesztőkről c. írásában: "Alig van szerkesztő, aki összeköttetéseket olyan könnyen és biztosan szerez és ezeket megtartani is képes, mint Márkus Miksa. Rendkívüli módon érti, miképpen kell bánni az emberekkel, akiket lekötelez a maga részére, és akik felesküsznek hívei sorába... Lapjában alkotmánypárti politikát csinál, de a demokraták vitték be fővárosi bizottsági tagnak."

Az új elnök székfoglaló beszédében fejtette ki programját. Ennek alapján lényegében előre látható az a reagálásmód, melynek segítségével egészen a legválságosabb korszakig elkormányozta az egyesületet, és ami időnként ha mást nem is, de a szervezet túlélését biztosította.

Az alapszabályban lefektetett feladatokból központi helyre azt tette, hogy a budapesti újságírók között az összetartozás és érdekközösség érzetét felkeltsék és fenntartsák: "Az egyes újságíró együttérez ugyan annak a pártnak az elveivel, amelyért küzd, az egyes újság politikát képvisel, de az újságírók egyeteme felette áll a pártszempontnak. A sajtószabadság politikamentes értéke kell, hogy összekösse az újságírókat."

A háborút megelőzően a gazdasági nehézségek már 1913 során jelentkeztek. Öt napilap szűnt meg, és a BÚE nem tudott a tömegesen állásukat vesztett újságírókról gondoskodni. Az 505 tag közül 113-nak kellett a válság miatt más pályán megélhetést keresnie.
KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | levél a szerkesztőnek