Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Bemutatkozás | Szervezet | Alapszabály | Kódexek | Történet | Akadémia | Orvosi ellátás | Üdülés
 
Küldöttgyűlés | Elnökség | Szakosztályok | Régiók | Bizottságok | Alapítványok
 
Érdekvédelmi Kódex | Etikai Kódex
Levéltár | 1896-1996 | Küldöttgyűlés 2004 | Küldöttgyűlés 2007 | MaSa.Retro
Bálint György Újságíró Akadémia
 
 
 
A Magyar Újságírók Egyesülete és társintézményei a két világháború között
A proletárdiktatúrát a román megszállás, a fehérterror, az ellenforradalmi diktatúra, majd később a relatív konszolidáció követte.

A hatalomba visszatért régi és a hatalomra került új politikai erők a vesztes háború, Trianon, a forradalmak, a proletárdiktatúra bekövetkezéséért a sajtót és az újságírókat bűnbaknak kiáltották ki.

1919 őszén a hazai lapok már ritkán vagy egyáltalán nem jelentek meg - a Bécsi Magyar Újság szolgált tehát információforrásul ebben az időszakban. November elsején több írás jelent meg a magyarországi helyzetről, köztük volt Fráter Aladárnak Horthy Miklós főparancsnokkal készített interjúja. A főparancsnok többek között a sajtóról és a sajtószabadságról is kifejtette véleményét:

"Mint minden felvilágosodott gondolkodó ember - mondta Horthy Miklós -, én is a legnagyobb híve vagyok az emberi jogoknak s köztük a sajtószabadságnak is. Nem hallgathatom azonban el, hogy Magyarország mai boldogtalanságának, sötét és terhes helyzetének létrehozásában nem csekély szerepe volt a magyar sajtónak, a magyar újságírásnak, ahogyan azt nálunk felfogták és csinálták. Nálunk az volt a hit, hogy miniszternek és újságírónak minden ember, akármiféle ember jó... Azt sem kérdezték tőle, tud-e vajon írni. Ennek végét kell vetni."

Horthy Miklós más esetekben egyértelműbben fogalmazott, és a budapesti zsidó-destruktív sajtót tette felelőssé az ország sanyarú helyzetéért. A gondolat nem volt új, a budapesti, az üzleti, a nemzetietlen, az idegen erkölcsű, a szabadkőműves, a liberális, a szocialista és a zsidó sajtó fogalmának összemosása, azonosítása már a század eleje óta egyre erősödően folyt egyes katolikus, valamint soviniszta nemzeti ideológiát támogató sajtóorgánumokban és szervezetekben. 1918-ban a Katolikus Hölgyegylet A Sajtó c. újságja október 11-i számában támadta a Budapesti Újságíró Egyesület vezetőségét szabadkőműves, liberális, zsidó orientációja miatt, név szerint felsorolva az egyesület zsidó származású vezetőit.

A fehérterror és az ellenforradalmi rendszer sajtópolitikáját egyrészt a proletárdiktatúra rendelkezéseinek visszavonása, másrészt ellenintézkedések jelentették, melyek során a sajtószabadság nem kevésbé csorbult, mint a forradalmak idején. A nyílt jogszabályi korlátozások mellett a nyomásgyakorlás különböző formái érvényesültek, a morálistól a gazdasági, adminisztratív, valamint erőszakos megoldásokon keresztül a törvénytelenségekig.

1919 szeptemberében az igazságügy-miniszter értesítette a főállamügyészt, hogy a proletárdiktatúra idején megjelent összes sajtótermék átvizsgálása folyamatban van, már készülnek a jegyzetek, amelyek alapul szolgálnak a sajtó munkásai elleni nyomozásnak. Sürgeti a bűnperek azonnali megindítását, mivel a napilapok legnagyobb része és az újságírók többsége a bolseviki agitálásban nagy szerepet vállalt.(7)

Nem igazán tudjuk, hogy a bűnvádi eljárás alá vont újságírók közül hányan menekültek külföldre, és hányat ítéltek ténylegesen el. Az újságírók egyesületének reagálását viszont ismerjük: a Bécsi Magyar Újság írt 1920. január 16-án arról, hogy az egyesületből 28 olyan újságírót zártak ki, akik a proletárdiktatúrát részint előkészítették, részint aktív vezető szerepet töltöttek be a Tanácsköztársaságban. A bizottság vezetője Fényes László volt. A kizártak között voltak: Alpári Gyula, Kunfi Zsigmond, Pogány József, Kalmár Henrik, Varga Jenő, továbbá Dienes Dénes József, a Károlyi-kormány volt külügyi államtitkára. 23 tag ellen még folyt az eljárás. Emlékeztetőül: a forradalmak kitörésekor a BÚE létszáma 500-600 között volt.

Az újságíróknak erről a szakma megtisztítását célzó akciójáról az a vélemény alakult ki, hogy nem volt erős. Paizs Ödön újságíró írta visszaemlékezésében, mely a MÚOSZ archívumában kéziratban található: "Az újságírókban volt annyi tisztesség, hogy magánszorgalomból senkit sem fojtottak meg, még az ellenforradalom tollforgató vezére, Pekár Gyula sem, aki a Pesti Naplónál dolgozott."

A Bécsi Magyar Újság cikkének van egy másik érdekes vonatkozása is: kitűnik belőle, hogy a Budapesti Újságírók Egyesülete és a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége valamikor 1919-1920 telén fuzionált, és a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚE), más források szerint Magyarországi Újságírók Egyesülete nevet vette fel. Sem az egyesülés pontos dátumának, sem az egyesülés dokumentumának azonban idáig nem sikerült nyomára bukkannunk. A Révai Lexikon 1920 januárjára teszi az egyesülés idejét. Kérdőjel marad, hogy a drasztikus politikai változások az újságírók szolidaritásérzését ébresztették-e fel, vagy a budapesti újságírók létszámának erős megcsappanása volt-e az egyesülés kiváltó oka. Az elkövetkező időszakban a MÚE helyzete igen nehéz volt, s bár feltételezhető, hogy a belső bizonytalanság alapvetően a külső körülményekből következett, minden bizonnyal szerepet játszott benne az is, hogy a tagság összetétele sokkal heterogénebb lett.

A MÚE rendelkezésünkre álló egyetlen alapszabálya az 1920-as évek végén készült - ebből következtethetünk csak a korábbira, mivel alapvetően stiláris módosításokat, valamint a vidéki osztályok létrehozását említi új elemként a jóváhagyó aláírás.

Eszerint: "Az egyesület a hivatásos újságírók erkölcsi testülete és érdekképviselete. Célja, hogy a sajtót közösen érdeklő kérdésekben eljárjon, a hírlapirodalmi ügyeket megvitassa, az újságírók és újságírás tisztességét, jóhírét, tekintélyét, érdekeit ápolja, az újságírókat erkölcsileg és anyagilag támogassa, jogos érdekeiket mindenkivel szemben megvédelmezze."

Ebben az időben a MÚE elnöke Márkus Miksa, a Budapesti Újságírók Egyesületének korábbi elnöke, főtitkára Szöllősi Zsigmond. Az egyesület egy új intézménnyel gyarapodott, a fegyelmi tanáccsal, melynek első elnöke Bonitz Ferenc volt. Ez a bizottság ítélt a kari érdekek és a kari tisztesség ellen elkövetett vétségek esetén. Az újságírói kar elleni fokozódó támadások körülményei között az egyesület kiemelkedő feladatának tartotta az újságírók morális viszonyai önszabályozó rendszerének kialakítását.

A Magyar Újságírók Egyesülete a rendkívül kedvezőtlen körülmények között is megpróbálta tradicionális szerepét betölteni a sajtószabadság védelmében: hagyományos eszközökkel - deklarációkkal, interpellációkkal, közleményekkel - tiltakozott a sajtószabadság megsértése ellen, és demonstrálta álláspontját. A helyzet ismeretében azonban azt kell mondanunk, hogy ezek az akciók és tiltakozási formák ténylegesen csak az egyesület méltósága és a tagok önbecsülése támogatásának voltak az eszközei, a társadalmi-politikai döntésfolyamatokra kevés hatást gyakoroltak.

Ilyen demonstráció volt például a fehérterror idején, 1920 februárjában a bestiális módon meggyilkolt Somogyi Béla és Bacsó Béla, a Népszava szerkesztője és munkatársa temetésén a Magyar Újságírók Egyesületének képviseletében Korcsmáros Nándor búcsúbeszéde: "Nincs ember, akinek joga volna ezért megbocsátani, legkevésbé az újságírók bocsáthatnak meg azoknak, akik egy ember testén keresztül vérző sebet ütöttek a sajtószabadságon."8 1921. február 1-jén Márkus Miksa elnöklésével a Magyar Újságírók Egyesületének választmánya ülést tartott, amelyen elsősorban a sajtószabadság helyreállítását célzó akciókkal foglalkoztak. A választmány deklarálta, hogy a föltétlen és teljes sajtószabadság elvi alapján áll, s ezért:

1. Tiltakoznak a cenzúra intézménye ellen.
2. Megállapítják, hogy számtalan nem hivatalos különítmény gátolja a sajtó szabad terjesztését, s kéri a kormányt, tegyen ez ellen.
3. A sajtó egy részében, a kurzus fő lapjaiban olyan közlemények jelennek meg, amelyek a sajtó egy részét meg akarják fojtani, az újságírókat teszik felelőssé a világesemények bekövetkeztéért.
4. Miután a sajtó egy része állandóan napirenden tartja az újságírói kamara kérdését, az egyesület kimondja, hogy az újságírókkal és általában a sajtóval kapcsolatos kérdések rendezését akkor tartja időszerűnek, amikor a sajtószabadság oltalma alatt a sajtó minden orgánuma ezeket teljes szabadsággal tárgyalja.

Az újságíró-társadalom élete a háború és a proletárdiktatúra után igen megnehezedett. Az infláció növekedésével a fizetések elértéktelenedtek, az új helyzetben a lapok kiadói nem voltak hajlandók a még Budapesti Újságírók Egyesületével 1917-ben megkötött kollektív szerződést megújítani. Az MÚE nem tudott segíteni tagjain, akik között úrrá lett az elégedetlenség. Ez annyira fokozódott, hogy a közgyűlés Márkus Miksa elnökkel szemben igen kis szótöbbséggel bizalmatlanságot szavazott. A következő közgyűlés ugyan jóvátette ezt a határozatot, elégtételt szolgáltatva az elnöknek évtizedes fáradozásáért, de ő nem kívánta tovább betölteni eddigi tisztségét. Határozott kijelentése után Habár Ferencet választották meg elnöknek. Az új elnökségnek sem sikerült azt a feladatot elvégeznie, aminek megoldását az előző elnöktől számon kérte, azaz a szakmai-gazdasági válságból való kilábalást. 1926-ban Habár Ferenc le is mondott.

A szakma válságához jelentős mértékben hozzájárult az is, hogy a trianoni döntés által elszakított országrészek nagy magyar újság-előfizetői közönsége megszűnt, mivel a lapokat nem engedték be az utódállamok. A legtöbb lap maga is válságba került. Ezen túlmenően azonban a pályára nagy számban tódultak az elcsatolt részekről érkezett újságírók, s a nagy munkaerő-kínálat tovább csökkentette a béreket.

Az 1926. február 4-i közgyűlés ismét Márkus Miksát választotta elnöknek. A régi-új elnök hangsúlyozta az egységes fellépés és összetartás szükségességét. Véleménye szerint a legutóbbi időkben az újságírók szinte törvényen kívülre kerültek. A helyzet megváltoztatásához az egyesületnek tekintélyre van szüksége, ez azonban attól függ, hogy a tagok milyen magatartást tanúsítanak összetartozásban és áldozatkészségben. Kijelentette, hogy az egyesület minden erejét a Nyugdíjintézet és a Szanatórium Egyesület feltámasztásának előmozdítására fogja fordítani. Elhatározták azt is, hogy megpróbálják újrateremteni a Segítőalapot.

1928. február 12-én nyilvánosságra került az új sajtótörvény-tervezet. Február 15-én a MÚE elnöki tanácsa együttes ülést tartott a Hírlapkiadók Szindikátusának delegátusával. Szakértői bizottságot választottak, melynek tagjai jogi szakértőkkel éjjel-nappal tanácskoztak. Február 18-án kétnapos ankét volt a Parlamentben, ami azzal végződött, hogy a sajtótörvény-javaslatot az igazságügy-miniszter elejtette.

A húszas évek második és a harmincas évek első felében az egyesületen belüli politikai nézetkülönbségek is felszínre kerültek. 1933-ban a Gömbös-kormány szélsőjobboldai lapjának, a Függetlenségnek az árát 4 fillérben állapították meg, míg a többi lap ára 10 fillér volt. Mikor a Magyar Újságírók Egyesülete állást foglalt a kormánylapok tisztességtelen konkurenciája ellen, és ezt az állásfoglalását nyilvánosságra hozta, Németh Imrének, a Magyar Országos Tudósító szerkesztőjének vezetésével a jobboldali lapok munkatársai kiváltak az egyesületből.

Az új elnökség hangsúlyozta annak szükségességét, hogy az országos egyesületben a vidéki egyesületi tagok szervezettségét erősíteni kell, és szorosabbá kell tenni a vidéki tagsággal való kapcsolatot. E célok elérésére helyi csoportok alakítása tűnt célszerűnek. Az első helyi csoport Szegeden alakult meg, majd a második 1929. május 5-én Debrecenben. 1930 szeptemberében a dunántúli újságírók egy közös szervezet megalakítása ügyében kongresszust tartottak Nagykanizsán. Céljuk az volt, hogy a Magyar Újságírók Egyesületéhez kapcsolódva a helyi szervekhez hasonló regionális szervezetet alakítsanak. A széthúzó törekvések miatt a kongresszusnak nem lett eredménye, viszont jó néhány dunántúli újságíró belépett az egyesületbe.

1930-ban ismét felelevenítették a március 15-i szabadságlakoma tradícióját. Az első évben Milotay István mondta a Jókai-serleg fölött a díszbeszédet, majd a következő években Szatmári Mór, Móra Ferenc, Benda Jenő volt az ünnepi szónok. A névsorból látható, hogy az egyesület jól tolerálta a legkülönbözőbb politikai nézeteket tagjai sorában. A sajtószabadság napja alkalmából Horthy Miklós kormányzó fogadta az újságíró-intézmények elnökségét. A kormányzót hatvanadik születésnapja alkalmából az újságíró-intézmények együttes feliratban üdvözölték.

1931-ben a gazdasági válság súlyosbodásával az újságírók helyzete is nehezedett. A fizetéscsökkentések, elbocsátások nyugtalanságot keltettek, az államháztartás nagy hiányai miatt a jóléti intézmények állami támogatását csökkentették. Az Magyar Újságírók Egyesületének elnöksége csak ritkán volt sikeres a lapkiadókkal folytatott alkudozásokban, melyekkel az újságírók helyzetén akartak javítani.

A bizalmi válság szinte állandósult az egyesületen belül, és minden közgyűlés bizonytalan kimenetelűnek tűnt. Ennek ellenére az 1931. szeptember 27-i tisztújító közgyűlésen ismét a régi vezetőséget választották meg, a főtitkár viszont új ember lett, Boros László. Az új főtitkár szinte azonnal sikert ért el egy akut gazdasági kérdés, az újságírók adójának ügyében. Boros László főtitkár egy igen hatásosan működő adóügyi irodát szervezett, és ezzel az újságíró-társadalom helyzetében mintegy 93 000 pengős javulást ért el.

Az újságírók szociális intézményei lassan kiheverték az első világháború okozta veszteségeiket, nyilvánvaló volt azonban, hogy önmagukban, csak a tagok befizetéseire alapozva nem lehet egyensúlyban tartani azokat. Már a háború előtt is kaptak különböző s köztük kormánytámogatást, de ennek akkor lett nagyobb jelentősége, mikor a kormány pénzügyi támogatása egyre célzatosabban kezdett összefüggeni bizonyos sajtópolitikai koncepciókkal.

Az Újságírók Kórház és Szanatórium Egyesületének - melynek jogelődje a Budapesti Újságírók Betegpénztára volt - fenntartási költségeit elsősorban a tagsági járulékokból fedezték, de ez nem volt elég. A hiány fedezéséhez mindig szükség volt az állam, a főváros és a társadalom segítségére. A Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjintézete a háború idején alkalmazott rossz befektetési politikája miatt még a Szanatórium Egyesületnél is erősebben függött a külső támogatóktól. 1923-ig nemhogy javult volna, de a korona teljes elértéktelenedésével még romlott a helyzet, s ennek következtében a kifizetett nyugdíjak egyenlők voltak a semmivel. Az újságírói szolidaritás segített valamit a nyugdíjasokon - az aktív keresők fizetésük 1%-át az öregek és özvegyek megsegítésére ajánlották fel.

1927-ben a Nyugdíjintézet igazgatósága Zimmer Ferencet és Salusinszky Imrét bízza meg az intézet újjászervezésével. A bizottság munkájában részt vesz a Szanatórium Egyesület is. Átalakították a tagdíjfizetési rendszert: egységes tagdíjjárulékot vezettek be, az özvegyi nyugdíjat a férj tagsági évei alapján állapították meg. 1927-ben 178 tag volt; újabb tagok toborzását nehezítette az a szomorú tény, hogy az intézet alig tudott valamit fizetni járadékosainak.

1927-ben Vass József népjóléti minisztert kérik fel a Nyugdíjintézet elnökének, és más tekintélyes személyeket is beválasztanak a vezetőségbe annak reményében, hogy így hathatós segítséget kaphatnak. Reményeikben nem is csalatkoznak. Rákosi Jenő közbenjárására Wekerle pénzügyminiszter az 1929-30-as költségvetésben a korábbi 70 000 pengő helyett 100 000 pengő támogatást irányzott elő. Eszterházy Pál, aki szintén a Nyugdíjintézet vezetőségi tagja, 40 000 pengőt adományozott az intézetnek. Horthy Miklós - akit születésnapján és kormányzói jubileumán minden esetben "mély hódolattal" köszöntenek - a visegrádi Latinovits-villát az újságírók jóléti intézményeinek ajándékozza.

1929-ben a tagok száma 490, a Nyugdíjintézet vagyona 500 000 pengő.

1931-ben a Nyugdíjintézet 50 éves fennállását ünnepelte. Ugyanabban az évben vagyonát a Tátra utca 12/B modern, tehermentes bérház megvásárlásába fekteti. 1932-ben Légrádi Imre, a Pesti Hírlap tulajdonosa és főszerkesztője elhunyt, és a Margit körút 1. sz. alatti ötemeletes bérházát a Nyugdíjintézetre hagyta, mondván, vagyonát is az újságírók segítségével szerezte.

A harmincas évek gazdasági válsága a Nyugdíjintézetre is negatívan hatott. Felemelik a nyugdíjjárulékot, csökken a kormánytámogatás, csökkennek az adományok, nő a nyugdíjas járulékosok száma (1935-ben 3-4 aktív tagra jut egy járulékos).

Vass József népjóléti miniszter, a Nyugdíjintézet elnöke 1930-ban meghalt. Az intézet ismét hullámvölgybe került, ahonnan csak akkor emelkedett ki, amikor 1938-ban megint egy tekintélyes közéleti férfiút választottak az elnöki székbe. Vitéz leveldi Kozma Miklósnak, az MTI és a Magyar Rádió elnök-igazgatójának kitűnő kapcsolatai voltak mind a társadalmi életben, mind a sajtóban, így az ő közbenjárására az állami segély ismét nőni kezdett, 20 000 pengővel több adomány folyt be, mint az előző évben. A TÉBE (Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete) a korábbi 8000 pengős támogatását 20 000 pengőre emelte fel. Az is jelentett valami, hogy a hátralékos tagdíjjárulékokat szigorúan behajtották.
KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | levél a szerkesztőnek